A reggeli találkozási helyszínen a nagykőrösi vasútállomáson, szombat 10.00 órakor találkoztunk.
Ide többen autóval mások tömegközlekedéssel (vonattal) érkeztek.
Vhol Lajosmizse-Nagykőrös környékére túráztunk. Nagyon szép volt a táj, tele virágokkal. Hihetetlenül sok kammillavirág és óriásra nőtt bogáncs pompázott mindenfelé. Olyan igazi májusi időjárásunk volt, amikor minden zöldül és illatos. S néha még az eső is esik. Így többször öltöztünk, vetkőztünk.
Túravezetőnk: Rohoska István.

Péter így írt a mai napról:

Csodás tájon sétáltunk egy nagyot Mondom, térkép nélkül csak saccolni tudjuk, merre is jártunk, valahol Nagykőrös és Lajosmizse között. De az biztos, hogy István most is alaposan felkészült, és jó helyre vitt minket. Tágas rét szélén állt meg a négy kocsi, most itt akár háromszor ennyi is kényelmesen elfért volna. Az viszont kétségtelen, hogy a szeszélyes időjárás főszereplője volt a napnak. Érkezés után többen rutinosan „Napfénybe” öltöztünk, mások óvatosan tették ugyanezt. Szóval elég vegyes képet mutathattunk magunkról. Én csupán a slusszkulcsot akasztottam a nyakamba, és a hűvösebb idő miatt az innivalómat is a kocsiban hagytam. Valaki rám szólt, hogy azért valami pulcsit nem ártana magammal vinni, így visszanyúltam kedvenc pólómért, és kézbe fogva siettem a többiek után. István indulás előtt annyit mondott, mintegy 8km-es könnyű sétát tervezett, kb. 3 órás időtartammal, és máris az élre állt. Jó, igaza volt, a gyorsabb menet, ebben a nem kimondott meleg időben kellett, hogy kicsit felmelegedjünk. Csak éppen a tempó miatt elsiettünk egy csomó kedves látnivalók mellett, amelyekre máskor rá szoktunk csodálkozni. Illetve, ez így nem egészen igaz. Mert fényképészünk sas szeme meglátta a látnivalókat, és amit meglátott, azt rögtön lencsevégre is kapta, mi csak azt vettük észre, hogy már nem is látjuk őt, annyira előre mentünk. Na, innen kezdve a tempó is csökkent, másrészt mi is megtöröltük a szemüvegünket, és most már mi figyelmeztettük a fotóst, hogy nézd csak itt is-ott is valami szép vár rád! Láttunk őzeket és szavasokat is, persze elég messziről, és épp csak észlelni tudtuk őket, egymást figyelmeztetve, hogy ő is látja-e, kép róluk nem készülhetett. Több alkalommal is felfigyeltünk rájuk, hol az útról futottak be az erdőbe, hol az erdő széli magasra nőtt füvű rétről menekültek el miattunk. Betti szerint két szarvast és három őzikét láttunk, de lehet, hogy volt, amelyiket többször is megpillantottuk. Az egyik tisztás szélén, gazdagon terítve kamilla virágzott. Nem tudtunk neki ellenállni, gyűjteni kezdtünk belőle. Hamar rájöttünk, hogy ez bizony két kezes feladat, mert ha csak egy kézzel nyúlunk a virágért, akkor az tövestől kijön. Tehát mindent letenni a két kézből, ballal megfogni a növény szárát, jobbal pedig letépni a fejét. És óvatosan, ne hogy összenyomjuk markunkban tartva gyűjtöttünk valamennyit, majd időről időre Ica textilanyagú zacskójába beszolgáltattunk. Szép kis kupac lett belőle délutánra. Reméljük szerencsésen hazaért vele, és kiteregetve szárogatja azóta valahol. Ezen közben kisütött a nap, melege még az óvatoskodókról is egyenként lehúzta, és a kéznél lévő hátizsákjukba rakatta a még rajtuk lévő ruhákat. Tovább menve végképp elvesztettem a tájékozódást, eddig háromszor fordultunk balra, tehát a negyedik bal kanyarnál azt hittem, megtettünk egy teljes kört, és mindjárt visszaérünk a kocsikhoz, de nem ez történt. Egy mélyedésben összegyűlt esővíz valóságos tavat formált, ahová az erdei állatok feltehetően inni járnak, mert rögtön a kis tó mellett egy gondosan karbantartott magaslest vettünk észre, sőt fel is másztunk rá. Szép kilátás nyílt onnan… Új barátunk Bence nem rejtette véka alá, hogy ő igazából zenész, ráadásul gitáros. Na, ennek kapcsán sok zenével kapcsolatos kérdést kapott, állta a sarat rendesen. Azért azt a kérésünket, hogy ugyan énekeljen már valamit, udvariasan elhárította. Ekkor Anti felvetette a normál „A” hang kérdését, hogy azt meg tudná-e adni; majd kapásból mondta ennek a hangnak a rezgésszámát, 432Hz. Bence vitába szállt, hogy szerinte a szabványos „A” frekvenciája a 444Hz. Azonnal kiderült, hogy ebben bizony politika van, ezt is a németeknek köszönhetjük, csak úgy, mint a „jobbra hajts”-ot. Érdekes beszélgetésükre figyelve elbambultam, és egy kiálló gyökér darabba belerúgtam. Na ezen botlásom következtében az unokámtól örökölt szandál tropára ment, illetve a jobb lábamon rajta maradt, de ballal mezítláb folytattam a sétát. Igaz, nem voltam egyedül, néha Betti is kézbe vette a papucsát, és hosszú szakaszokon úgy jött velünk. István gondosan eltervezett sétaútja most ért arra a szakaszra, ahol egy régebbi natúra során járt a Navke már, de azt mostanra bekerítették és lezárták. Kicsit odébb egy szép tisztást mutatott, mint esetleg bográcsozásra alkalmas területet. Itt is volt egy kisebb pocsolya, vaddisznó dagonyázónak-itatónak kiváló, ráadásul mellette kukoricával beetetett részt láttunk. Attila mondta, hogy ezzel csalják ide a vadakat, és így ejtik el őket. Fel is fedeztük a vadászok búvóhelyét, egy földbe süllyesztett kunyhó formájában, az ajtóra vágott nyíláson át figyelik az eseményeket. Gábor és István egymás után ki is próbálták. Én, mint egy manöken egész út során öltöztem-vetkőztem. Ha kisütött a nap azonnal melegem lett, de amint beborult, fáztam. Hol kibújtam a pólómból, hol ismét felvettem. Érdekes módon az innivaló még nem hiányzott, pedig láttam, mások csak előkaptak a hátizsákjukból egy-egy kisüveget, inni pár kortyot. Hirtelen az út lekeskenyedett, már csak egyesével tudtunk rajta haladni, ráadásul azon is jobbról-balról nehezen kikerülhető csalánok vártak minket, hogy csípésükkel serkentsék mozgásunkat. Ekkor már néhányan visszavették a hosszúnadrágjukat, nem várt előnyhöz jutva ezáltal. Aztán egyik pillanatról a másikra kiértünk az erdőből, egy hatalmas legelőre érve. Ezt a rétet talán még senki sem kaszálta, most is jó félméteres harsogó zöld fű borította, azon egyetlen csapás sem vezetett át. Mi is csak nézegettük egy darabig, aztán visszafordultunk az erdőbe, a füvet érintetlenül meghagytuk a legelni vágyó állatoknak. A végén a paprikás krumpli főzése elhúzódott
Aztán hirtelen visszaértünk a kocsikhoz. Mintha az időjárás ebben is kedvünkre akart volna járni, egyik pillanatról a másikra sűrű cseppekben rákezdett. Először még dacoltunk vele, de célszerűbb volt beülni a kocsikba, és kivárni a végét. Nem tartott sokáig, és azonnal hétágra sütött a nap. Elő is kaptam a naptejet, bőségesen kenve magamra, idén még nem sokszor volt alkalmam napozni. Most láttuk csak milyen pompás helyet választott nekünk István, pár lépésre a kocsiktól két asztal is volt, paddal, ahol akár egy tucatnyian is elfértünk volna. Hanem a tűzhelyet egy nagy fa alá telepítette, mert igaz, most éppen nem esik, de még ismét jöhet egy zuhé, és akkor a fa alatt a bogrács védve lesz. Néhány ágat le kellett törnünk, nehogy tüzet fogjanak, és már kezdődött is a főzés. Vagyis annak előkészítése, krumpli hámozás, hagymavágás, stb. (Az egyik lehajló ágat nem sikerült első nekirugaszkodáskor letörni, Anti le is fejelt alaposan, mire hárman nekiveselkedtek, és csak sikerült azt is letörni!) Valakinél volt tűzszerszám, rövidesen barátságosan égett a tűz, és a gondosan felkockázott szalonna máris pirult az edény alján. Mire meg üvegesedett, a hagymák is több edényt elfoglalva várták a sorukat, Ica alaposan megkönnyezte őket. Jöhetett a fokhagymapucolás is! Erre az időre a burgonyahámozók is végeztek, a nagy ballonokban hozott vízben alaposan megmosva, felkockázva három edényt is megtöltöttek. (A kis létszámunk miatt nem is vágtuk fel az összes krumplit, jó kilónyi megmaradt!) Betti nekiállt az uborkasaláta előkészítésének, sorra hámozta a kígyó uborkákat. Többször konzultált Rózsával, hogy ezekből a hosszúakból kell-e az összes, de a végén mindet megcsinálták. Kezdődhetett volna a saláta ízesítése, így vetődött fel a kérdés, hogy akkor hol a fokhagyma? Mire Ica, hát az mind belement a kondérba. Mind? Mind! Hát ezt mondtátok, hogy mehet! Na de valamennyit félre kellett volna tenni… Hát így történt, hogy most a Rózsa féle különleges uborkasaláta elmaradt… De a sok éhes ember erre csak legyintett, jó lesz az másképp is. A bográcsban forrt a víz, István időről időre megforgatta, hogy oda ne égjen. Hanem a krumpli csak nem akart megpuhulni. Közben az eső ismét rákezdte, előkerültek az esőköpenyek, esernyők, ebben már rutinunk van. Most legalább a bográcsot nem kellett védeni a beeső víztől. Majd szemre vételeztük a két asztalt, elkezdtük a terítést. Végre elhangzott a várva várt szó: megfőtt! Tibor segített a tűzről való leemelésben, a láncot kiakasztani, majd a tűz maradványt gyakorlott módon elrendezte, hogy a félig égett fadarabok mind eléghessenek, hamuvá váljanak. Akadt az otthonról hozott fahasábok között olyan, amelyben István szöget fedezett fel, na, azt visszatette a kocsijába, nehogy a szög a hamuban maradva máskor valakinek bajt okozzon. A farkas éhes csapat jó étvággyal fogyasztotta a nehezen kivárt ételt, finom lett! Igaz nem tudtuk a teljes mennyiséget megenni, ez bizony 18 emberre várt!
Későn kezdtük a főzést, eléggé elhúzódott az ebéd. De jó kedvűen búcsúztunk egymástól, jelezve, fogunk mi még együtt kirándulni.

Fotó: Rózsa, GabIca

A Natura Hajós közelében volt. A találkozó helyszíne a Hajós Pincefalu központjában lévő útkereszteződés melletti parkoló. Időpontja: 10 óra.

A Natura szigorúan textilmentes. Ez azért van, mert ez a fajta naturista tevékenység a legmerészebb embereknek van kitalálva. Amennyiben akár egy embernek is megengednénk az ettől való eltérést, néhány alkalom után az egész közönséges túrává alakulna.
Előzetes névszerinti bejelentkezés volt szükséges: navke@navke.hu címre.
20-an voltunk. A paprikáskrumplira a NaVKE vendégei voltatok.

A program: A nap első felében a szokásos: barangolás, főzés, evés, pocolás :-)

A helyszínről: Többé-kevésbé záródott növénytakarójú, változatos felszínű homokbuckás táj, részben fás szárú növénytársulásokkal (tölggyel elegyes nyáras-nyírjes-borókás, galagonyás erdő, olykor telepített erdei fenyvessel), részben lágy szárú társulásokkal (homoki gyepek, a buckaközi mélyedésekben magaslati, vizenyős réti növényzettel - az idei rekord aszály után nem sok víz volt ezekben a mélyedésekben.)

Minden bizonnyal egy gyönyörű kirándulás emlékével tértünk haza. A NaTúra után fakultatív programként a hajósi pincéket is meglátogattuk és borkóstoltunk a Hepp pincészetnél.

Túravezetőnk Rohoska István volt.

Kivonat a NaturListáról:

"És ekkor, a kocsikból kiszállva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga 25 ember a kocsikban hagyta a ruháit, és felszabadultan jött-ment, mint akiknek hirtelen sürgős dolguk akadt. Boldogan köszöntöttük ismét egymást, majd nekiindultunk az erdei sétának. Szép volt az erdő most is, csodálkoztunk, ebben a nagy szárazságban, mitől ilyen üdék a fák levelei. Sok fénykép készült, majd nézzétek meg őket. Hanem ezen a túrán magasles nem volt, hogy kicsit körülnézzünk. Hosszú volt az utunk, de nem volt unalmas egy pillanatra sem. Szemünk a sok szépséget itta, miközben kifogyhatatlan beszélgetésekbe merültünk. Ne kérdezzétek, mi mindenről esett szó, volt ott minden. A séta elején még adta magát a téma, kinek mennyi az egyéni rekordja; vagyis, mennyi ideig tudott ruhátlanul lenni egyfolytában. Egy nap- két nap voltak a leggyakoribb számok, aztán jöttek a hosszabb nyaralások, tengeri kirándulások. Tetszett! Hanem mire ezt a témát kimerítettük, nem kis létszámú csapatunk eléggé elhúzódott, szinte kettészakadt. Hirtelen ott találtam magam, az egyetlen lánnyal, akit nem ismertem. Óvatosan kezdtem a honnan jöttél, stb. Kiskörösről, nem ez az első naturám, hisz én vagyok István felesége. Így ismerkedtem meg Ibolyával, aki eddig számomra személytelen valaki volt, mint az ismert filmek nyomozóinak a felesége: mindig szóba kerül, de sosem szerepel. (Istvánt évek óta cukkoltam, hogy azt a sok-mindent, amit a főzéshez kis dobozkákban előkészítve hoz magával, azt biztos a felesége segíti neki ilyen ügyesen becsomagolni; mire minden alkalommal elmondta, nem ezt ő egyes egyedül készítgette elő!) Útközben Katival egyezkedtem, mikor lenne jó a dinnyét szervírozni? Abban maradtunk, hogy amikor visszaértünk, akkor nem szabad a főzés kezdete előtt a figyelmet elvonni, de ha már az üstben minden benne van, akkor lesz lehetőség rá. Mire ebben megegyeztünk vissza is értünk. A közel 6 kilométeres túra alaposan kitikkasztott bennünket, de jól esett. Hirtelen mindenki tevékenykedni kezdett, előkerültek a kések, a krumpli, hagyma, és sokan ezek tisztításában vettünk részt, mások száraz ágakat gyűjtöttek a közelből. A tűz helyén először C. Laci leégette körkörösen a füvet, gondosan eltaposva a kiszaladni akaró lángnyelveket, majd ennek közepére állítva az állványt kezdődhetett a főzés. Szalonnát, hagymát, stb. mindent István keze alá tettek a szorgos lányok, és szinte észre sem vettünk, már minden benne volt az üstben. (Volt egy kis malőr; a nagy igyekezetben a tűz kicsapott az üst alól, Istvánnak sürgősen hosszú nadrágba kellett bújnia, de akkor már a bokája bánta a tűzzel való közelebbi megismerkedést!) Na, ekkor Kati letakarította a kis asztalkát, kaptunk egy fém tálat, abba beleállítottam a dinnyét, és Büjti segítségével felszeleteltük. Jutott belőle mindenkinek. Először a saját rövid pengéjű bicskámmal kezdtem a szeletelést, de Hagymabáró ideadta a saját hosszabb pengéjű kését, na azzal már szebb szabályos szeleteket tudtunk vágni. Sikere volt. Hanem az akció után elfáradtam, és mások példáját követve lefeküdtem pihenni; lehet, hogy el is aludtam kicsit, mert amikor ébredeztem, már levette István a tűzről az üstöt, megfőtt a paprikás krumpli. Vártunk kicsit, hagy hűljön, de közben láttam Rózsa és Icus a gusztusos uborkasalátát is elkészítették, ott mosolygott a kisasztalon. Finomat ettünk, hamar elfogyott. (Aki kért, repetázhatott, én a magam repetáját egy kis edénybe kértem, hazahoztam, itthon ettem meg, bizony még itt is finom volt!) Közben az idő elromlott, pár csepp eső esett is. E z sokak kedvét elrontotta, itt is-ott is elkezdtek felöltözni. Fél füllel hallottam, hogy a délutánra további programokat terveznek, mi úgy döntöttünk hazamegyünk, hisz durván 4 órás az út visszafelé is. Így még pucéran körbe mentem, elköszönve mindenkitől, majd felöltöztem, és elsőként indultunk haza."
Pilisszántó, 2013. augusztus 26.
Mező Péter

Fotó: Icuka és Rózsa